Halál

Félek. Rettegek. Egyedül vagyok a sötétben, mely hideget sugároz, s te nem vagy velem. Az utcán egy magam járok, se autó, se gyalogos. Egyedül vagyok. Lassan haladok előre, s hogy minél hamarabb otthonomba érjek lépteimet megszaporázom. Miért nem vagy velem? Merre jársz? Nem tudom. A kérdések megválaszolatlanok maradnak számomra. A hátam mögül lépteket hallok, mely futásra késztet, egészen egy sikátorig futok, melynek végén talán ott a megnyugvás. Lépteimet újra lelassítom, nem hallok hangokat. Zihálva kapkodom a levegőt, s testem nyugtatom, ám újra megijedek, mikor lépteket hallok. Nincs erőm futni. Lassan sétálok tovább, ám nem érek el odáig. A léptek tulajdonosa utolért. Nem mertem megfordulni, futni már nincs értelme. A falra vetődött árnyékban látom, amint megemeli a kést, s lecsap. Egy hang nem jön ki a torkomon. Az ember elmegy, a kést bennem hagyva, s én többé már nem szólok. Szemeim lecsukódnak, s megnyugvást találok. Többé nem fekszem le veled éjszaka, s nem kelek fel melletted reggel. Már nem leszek... A Nap lassan felkel, s kihűlt testemre bocsájtja sugarait, könyörögve, hogy keljek fel, ám testem nem reagál. Örökké megnyugvást találtam...

Szerelmes levél

Szerelmes levél...

Mikor megismertelek még barátként tekintettem rád, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer többet fogok érezni annál. Mikor jobban megismertelek, megmutattad az igazi énedet. Akkor kezdtem felfigyelni a tiszta zöld szemeidre, melyek melegséget, s megnyugvást sugároztak. Napról napra inkább fiúként tekintettem rád, mintsem barátként. Aztán eljött a pillanat, mikor úgy éreztem, el kell mondanom mindent. Összeszedtem minden bátorságomat, hogy bevalljam érzéseimet, de te aznap egy másik lánnyal voltál. Egy világ dőlt össze bennem. Mikor megláttalak titeket, elrohantam, s a párnáim közé vetettem magam hulló könnyekkel. Lassan begyógyultak a sebek. Egy ideje nem láttalak, nem kerestél, s én sem téged. Úgy éreztem így jobb nekem...nekünk. Nem akartam fájdalmat okozni neked, és a barátnődnek. Inkább csak én szenvedtem. Nem jártam társaságba, és a tanulást is elhanyagoltam. Aztán észhez tértem, újra foglalkoztam a barátaimmal, s az iskolával. De pár nappal ezelőtt újra láttalak a lánnyal. Azt hittem, ez is egy futókaland lesz, mint a többi, de tévedtem. S abban is, hogy azt hittem elfelejtettelek, a régi érzések újra előtörtek, s felszakították a sebeket, melyeket csak te tudsz begyógyítani a szereteteddel. Könnyes szemmel írtam meg ezt a néhány sort, de úgy érzem minden érzésem beleadtam.

Búcsú

Búcsú...

 

Ki vagyok én? Egy titkos hódoló, ki csak ma este ír neked, utána porrá hull, s a szél elfújja. Majd nem fogsz rá emlékezni. Örökké elfelejted, s talán a létezéséről sem fogsz tudni. Ez vagyok én: egy senki, kit elfúj a szél.

 

De ha megtudnád, hogy ki vagyok, nem érdekelne, hogy mit érzek irántad, s gonoszul ellöknél magadtól. Nem érzed át a fájdalmam, mely néha éget, de reménykedem, hogy egy szép napon, majd elfogadsz annak, aki vagyok.De addig minden éjszaka elgyengülök, de amint a Nap felkel újra felveszem az álarcot.

 

Ahhoz nem kellett ok, vagy tán te magad voltál az, mely miatt mélyen szunnyadó érzéseim a felszínre törtek?! Tán észre sem veszel vagy, ha igen, porba tiporsz, s gyűlöleted mutatod irántam. Fáj.

Fájnak a kimondatlan szavak, melyeket magamban kell tartanom, s fáj a tudat, ha kimondom őket, újra porba hullok..

 

A Nap néhány óra múlva felkel, porrá hullok, s elfúj a szél. Már csak egy emlék maradok, mely talán fáj, de még is boldogságot okoz. Talán egyszer visszatérek, s reménykedem abban, hogy akkor majd másképp tekintesz rám. Talán van esély arra, hogy ne csak egy álom legyél, hanem maga a VALÓSÁG.