Halál

Félek. Rettegek. Egyedül vagyok a sötétben, mely hideget sugároz, s te nem vagy velem. Az utcán egy magam járok, se autó, se gyalogos. Egyedül vagyok. Lassan haladok előre, s hogy minél hamarabb otthonomba érjek lépteimet megszaporázom. Miért nem vagy velem? Merre jársz? Nem tudom. A kérdések megválaszolatlanok maradnak számomra. A hátam mögül lépteket hallok, mely futásra késztet, egészen egy sikátorig futok, melynek végén talán ott a megnyugvás. Lépteimet újra lelassítom, nem hallok hangokat. Zihálva kapkodom a levegőt, s testem nyugtatom, ám újra megijedek, mikor lépteket hallok. Nincs erőm futni. Lassan sétálok tovább, ám nem érek el odáig. A léptek tulajdonosa utolért. Nem mertem megfordulni, futni már nincs értelme. A falra vetődött árnyékban látom, amint megemeli a kést, s lecsap. Egy hang nem jön ki a torkomon. Az ember elmegy, a kést bennem hagyva, s én többé már nem szólok. Szemeim lecsukódnak, s megnyugvást találok. Többé nem fekszem le veled éjszaka, s nem kelek fel melletted reggel. Már nem leszek... A Nap lassan felkel, s kihűlt testemre bocsájtja sugarait, könyörögve, hogy keljek fel, ám testem nem reagál. Örökké megnyugvást találtam...